Tényleg ördögtől való dolog a puskázás, vagy néha az egyetlen módja annak, hogy sikerélmény érjen az iskolapadban?

Be kell vallanom, több mint két évtizedes közoktatási pályafutásom alatt egyetlen dologban tudtam kiemelkedőt alkotni, ez pedig a puskázás volt. Nem vagyok rá büszke – na jó, egy kicsit mégis –, de tényleg roppant kreatív voltam a meg nem engedett eszközök használatában.

Ez a cikk az Éva Magazin 2016-os szeptemberi lapszámában jelent meg először „Puska-bajnoknő” címmel. Tudtad, hogy korábbi lapszámainkat újra megvásárolhatod? Kattints ide!

Elég korán rájöttem ugyanis, hogy a puskázás az egyetlen módja annak, hogy bármi sikerélmény érjen az iskolapadban. Nagyjából az általános iskola másodikjában buktam le először, amiért a német szótárfüzetből próbáltam kilesni a szódolgozat megoldásait. Naiv és rutintalan pályakezdő voltam: azt hittem, attól, hogy én nem látom jól a padban elhelyezett füzetemet, az tényleg nem látszik, sőt igazából láthatatlan és csak az én retinám tudja érzékelni. Azzal az apró, de nem elhanyagolható ténnyel nem számoltam, hogy a rendszerváltás előttről jól ismert kis ülőalkalmatossággal összehegesztett munkafelületek közt ültünk, amelynek tároló részére tökéletes rálátás nyílt a tanári asztalról.

Ha valami igazán pozitívat kell említenem a magyar oktatási rendszerről és arról a pedagógusról, aki a palotabozsoki általános iskola 10 fős tantermében fülön csípett valamikor 1992 tájékán, akkor az az, hogy nem sikerült annyira megaláznia, hogy elvegye a kedvem a további próbálkozásoktól.

HA EGYSZER MUSZÁJ VOLT

Az egyetemre gyakorlatilag feketeöves puskázó lettem. A lelkiismeretemet persze meg kellett nyugtatnom, úgyhogy azzal mentegettem rendkívül elítélhető magatartásomat, hogy talán a kreativitásnak, a céltudatosságnak és a kitartásnak nagyobb hasznát veszem az életben, mint annak az ipari mennyiségű lexikális tudásnak, amelynek elsajátításához a memórián és rengeteg időn kívül másra nincs nagyon szükség. Nos, nekem az utóbbi kettő hiányzott az életemből. Valószínű, az ember két karjában nagyon fontos memóriaegységek lehetnek, mert azzal, hogy nekem a balból 7 centivel rövidebb jutott, gyakorlatilag se rövid, se hosszú távú memóriám nincs. Mással nem tudom magyarázni ezt a helyzetet, illetve biztos tudnám, de sokkal egyszerűbb ilyenekre kijátszani a „parakártyát”.

”

Tudom, ez nem fair, nem is túl logikus és semmi esetre sem életszerű, de sokkal könnyebb erre fognom, mint szimplán bevállalni, hogy az alaptantervben meghatározott kereteken belül én bizony sík hülye voltam.

Tényleg ördögtől való dolog a puskázás, vagy néha az egyetlen módja annak, hogy sikerélmény érjen az iskolapadban?

Egy olyan iskolarendszerben, amelyben 90 százalékban adatokat, évszámokat, képleteket és a tankönyvben leírtakat szó szerint kérik számon – azt sem túl szimpatikus és barátságos módon –, igazi csapás, ha valaki nem alkalmas a seggelésre. Szerencsére ott volt mellette az úszás, amiben legalább teret nyert az elszántságom és az akaraterőm, tehát kiderült, hogy nem ezek a tulajdonságok hiányoznak belőlem, egyszerűen a hozzám hasonló embereknek másképp kell érvényesülniük az oktatásban.

A baj már eleve a reggel 7:40-es becsöngetéssel kezdődött. Én ugyanis olyan iskolába jártam, ahol még csak nem is 8-kor kezdődött az első óra, hanem annál is korábban. 32 éves kutatásom eredménye egyértelműen kimutatta, hogy én bizony bagoly felmenőkkel rendelkező egyed vagyok, aki ezt a cikket is inkább este 11-kor pötyögi be a gépbe, nem pedig reggel 9-kor. Reggel tényleg semmi másra nem voltam alkalmas, mint hogy belevessem magam a klóros vízbe és ott teljesítsem a világosan, érthetően, helyenként hangosan megfogalmazott, egyértelmű edzői instrukciókat. Az egyetemen volt olyan kurzus, amit azért nem tudtam teljesíteni, mert gyakorlatilag az első 4 hét alatt megvolt a 3 megengedett hiányzásom, amelyek mindegyike elalvás okozta távolmaradásból fakadt. Egyszerűen nem volt más megoldás a délelőtti vizsgák és dolgozatok abszolválására, mint hogy valamilyen formában rögzítsem a tananyagot, amelyet a megfelelő pillanatban a saját magam rendelkezésére bocsáthatok.

AMIKOR SEGÉDESZKÖZ NÉLKÜL IS MEGY

Tudjátok, mi munka egy jó puskát megírni? Egyáltalán kitalálni, hogy adott tanerőhöz a padba rejtett, tolltartóba eldugott, a telefonba bepötyögött vagy a karra jegyzetelt verzió passzol-e a legjobban?

Igen, tudom, nem szép, nem helyes, ejnye-bejnye, de amúgy képzeljétek, én a számonkéréseket leszámítva nagyon szerettem iskolába járni. Gimnáziumba és egyetemre is. Mondjuk gimis éveimen nagyon sokat dobott az, hogy két év után magántanuló lettem (így lehetett csak megoldani a versenyekből és edzőtáborokból fakadó sok-sok hiányzást), aminek köszönhetően felmentést kaptam a röpdolgozatok alól, sőt, annyi időt tölthettem az iskolában, amennyi jólesett.

Cserébe persze év végi vizsgák vártak rám, de nekem már akkor is sokkal jobban feküdt ez a rendszer, mint a napi 6-7 órás padban görnyedés kilúgozott aggyal. Rám ez a szabadság kifejezetten jó hatással volt. Amikor nem a világ valamely pontján lubickoltam, mindennap bent voltam a Pécs szívében elhelyezkedő, történelemillatú épületben. Szerettem az osztálytársaimat, a közösséget és azt a fajta tanulást, ahol nem a teljesítménykényszer miatt, a bármikor hurrikánként végigsöprő és mindent leromboló röpdolgozat miatt, nem a gyomrot összerántó naplólapozgatás miatt hallgatja az ember a tanára mondanivalóját, hanem azért, mert amit mond, az érdekes. Határozottan és gondolkodás nélkül tudom sorolni, kik voltak a kiváló nevelő, tanító, oktató, nagybetűs pedagógusok az életemben, akik többé, gazdagabbá, nyitottabbá, érdeklődővé és gondolkodóvá tettek, és kik voltak, akiknek csak egy sablon válasz voltam a papíron, amit vagy kipipáltak, vagy áthúztak. Az előbbieknél nem is nagyon puskáztam. Szerettem és tiszteltem őket annyira, hogy nemcsak hogy magamévá tettem az információhalmazt, amit megpróbáltak nekem átadni, de igyekeztem a lehető legjobban teljesíteni is.

A számtalan puska, amit legyártottam az önálló gondolatokig, véleményig és a mai értékrendemig, világlátásomig vezető úton, nem volt hiábavaló. Ezt a cikket egy post-iten is meg tudtam volna írni.

Galériánkban mutatjuk, milyen volt iskolásnak lenni a 70-es, 80-as években!