Milyen zenét hallgatsz? Megmondom, ki vagy

A zene az egyik legerősebb művészet, mivel nyílegyenes úton stimulál minket, nem kell agyalni élvezetéhez, és képes kifejezni az öt emberi alapérzelmet: a boldogságot, a dühöt, a nyugalmat, a félelmet és a szomorúságot. Ezért aztán akár függőséget és eufóriát is okozhat, és ha különösen ráhangolódunk, akkor érkezik a jól ismert bizsergető, lúdbőröztető borzongás, a bőrorgazmus (skin orgasm).

Nem teljesen világos, miért alakult ki a zene, milyen közvetlen evolúciós előnyt hordoz, de vélhetően először volt a ritmus, a törzsi dobokkal megidézett élettempó és a közös transzbaesések – ahogyan a még ma is őseredeti módon élő törzseknél megfigyelték az antropológusok. Csak később csendültek fel a dallamok, majd jelentek meg a hangszerek (valószínűleg valamiféle furulya-, flóta-, tilinkó-, pikulaszerűség indíthatta a sort), és a zene – túlzás nélkül – átvette az uralmat fölöttünk, olyannyira, hogy nem élhetünk, pontosabban nem érdemes élni nélküle.

Balatoni Jocó és Tapasztó Orsi

Felugrunk a zenevonatra, de sokszor átszállunk

Milyen zenét hallgatsz? Legalább egyszer megkaptuk és feltettük már ezt a kérdést, és a dodonai válasz úgy szól: hogy csakis jót. Valójában legtöbbünknek egyáltalán nem mindegy, milyen műfaj zeng az éterben, és ha csak nem elkerülhetetlen, nem szívesen vegyülnek a lakodalmas nótázók a free-dzsesszerekkel, a punkrockerek a diszkósokkal, vagy a technósok az operarajongókkal. Úgy tűnik,

identitásunk egyik alappillére, hogy milyen zenei műfajokhoz vonzódunk.

Már gyerekkorban próbálunk felszállni a zenevonatra, de hogy melyik járatra, azt erősen befolyásolja, hogy mit hallgatnak otthon a szülők. Mondjuk elég nehéz elindulni, ha egyikük mulatós zenét és Zámbó Jimmyt, a másik hardrockot (például Kárpátiát), ahogyan az egyik műsorvezetőnél megesett ez a nehezen feloldható kiskori disszonancia.

Viszont a leglehetetlenebb helyzetben sincs minden veszve, mivel már 12-13 éves korban saját kedvenceket választunk. Szerencsére az életkorral együtt zenei ízlésünk is változik, és

nemegyszer zavarba jövünk, milyen gagyi dalokra gerjedtünk egykor.

Akármilyen korban is járunk, végső soron saját magunkat határozzuk meg azzal, hogy kiválasztjuk és büszkén hirdetjük, képviseljük kedvenceinket. Hogy milyen műfajokra rezonálunk, jelzi a világhoz való hozzáállásunkat, befolyásolja kinézetünket, öltözködési stílusunkat, és igen, azt is, hogy kikkel barátkozunk.

Ilyenek a pop- és olyanok a bluesrajongók

Tényleg így lenne? Hiszen a zene, az „csak” zene. Semmi több. Ennyire meghatározó lenne, hogy mit hallgatunk? Vannak kutatók, akik szerint, igen, és állítják, hogy

az egyes zenei műfajokat hasonló (jól körülírható) személyiségjegyű rajongók választják.

A popfanoknak például önbizalomból nincs hiányuk, nyitottak, kedvesek és szorgalmasak, viszont nem kreatívak és nem nyugodtak. A bluesrajongók is magas önbecsüléssel rendelkeznek, kreatívak, nyitottak, gyengédek, ám a szomorkás stílust hallgatva nem gondoltuk volna, hogy még nyugodtak is.

Na, és mi van a rockerekkel? (Annyit elárulunk, hogy a válasz igencsak meglepő.) A rapperekkel, vagy az operarajongókkal? És milyen vaskos előítéletek övezik a különböző műfajokat? Sok minden más mellett ezek is kiderülnek a Ma is tanultam podcast legújabb adásából, amelyben Tapasztó Orsi és Balatoni Jocó megvizsgálja az életünket végigkísérő, elkerülhetetlenül érkező dallamtapadást is, azt a rejtélyes jelenséget, amikor fülbemászó dallamok vendégeskednek a fejünkben, kéretlenül. A jobbik eset, ha kedveljük az önjáró hangsorokat, de eléggé idegesítő, ha olyan nótarészlet fészkeli magát belénk, amelyet soha az életben nem hallgattunk volna meg önszántunkból, de vajon:

• Milyen dallamok másznak belénk előszeretettel és mit lehet tenni ellenük?
• Hogyan zavarjuk el a melodikus fülférgeket? Egyszerűen hagyjuk figyelmen kívül őket? Vagy dafke hallgassuk meg/énekeljük el a dalt, jó hangosan?

Ne maradjon kétségekben, hangolódjon inkább a műsorra, és persze ne hagyja ki a péntekenként jelentkező Ma is tanultam valamit podcast legutóbbi adásait sem. Tudja meg, miért káromkodunk mi magyarok olyan sokat; miért cifrázzuk, mi a baj és mit veszítünk el igazán a felnőttfilmekkel; miért vesszük rá magunkat nehezen a sportra, és azt is, mi a legnagyobb hiba, amit szülőként elkövethetünk. Nagyon vigyázzon, mert minden további nélkül halálra nevethetjük magunkat. Nem titok többé, hogy kényszeresen eláruljuk a ránk bízott titkokat, ahogy az sem, hogy miért múlik el a szerelem másfél év elteltével. Számoljon le az önsanyargatással és ismerkedjen meg az ösztönös antidiétával, majd leplezze le a notórius későket is.