Még mindig kockás füzettel kénytelenek dolgozni a hazai oknyomozók – Interjú Lukács Csabával, a Magyar Hang lapigazgatójával

Még mindig kockás füzettel kénytelenek dolgozni a hazai oknyomozók – Interjú Lukács Csabával, a Magyar Hang lapigazgatójával

Lukács Csabával beszélgettünk az oknyomozó újságírás hazai helyzetéről, a szakma nehézségeiről és arról, milyen következményei lehetnek egy-egy anyagnak. A Magyar Hang lapigazgatója elmesélte, hogyan próbálják akadályozni a hazai oknyomozó újságírókat a munkájukban és hogy emiatt Magyarországon gyakran hagyományos módon kell adatokat gyűjteni, szemben a világ fejlettebb részeiben már mindennapos modern módszerekkel.

Media1: Milyen munkamódszerekkel dolgozik?

Lukács Csaba, Magyar Hang: Alapvetően két módszerem van. Az első a hagyományos, „kőkorszaki”: fizikailag megnézek mindent. Ez időigényes és nagyon melós, amikor egy könyvtárban eltölt az ember több száz munkaórát egy kockás füzet társaságában. Pedig vannak már szoftverek, amelyek feldolgozzák a nagy mennyiségű adatbázisokat, de egyrészt nem értek hozzájuk, másrészt nincs, vagy alig van elérhető adatbázis.

A másik munkamódszer szintén időigényes, de talán kevesebb vele a munka: amikor a források adnak jó tippeket, vagy rájövök, mit kellene kérdezni és kiperelem az államból a szükséges információkat. Első körben közadat-igényléseket indítunk el, amiket nem teljesítenek, vagy csak részben, majd ezt követően perrel kérjük ki az adatokat. Utána több hét alatt feldolgozzuk, majd érdekes cikkek születnek belőlük.

Több ilyen eljárást is indítottunk idén: egy erdélyi egyesület 7,5 milliárd forintot kapott az elmúlt években arra, hogy megcsinálja az erdélyi KESMÁ-t, de ez nem sikerült valami jól, mert decemberben bezárták az összes nyomtatott újságot. Annak nézek utána, hogy ez az irtózatos mennyiségű közpénz hova folyt el, de minden adatot ki kell perelni. (Az interjú rögzítése óta újabb érdekes fejlemények is kiderültek az ügyben, lásd itt – megj. a szerk.)

Tudna személyes példát mondani, hogy hogyan kezd munkához, hogyan dolgozik?

A két legsikeresebb írásom közül az egyik, amiért a Minőségi Újságírás díjat kaptam, az a romániai európai parlamenti választások kapcsán megjelent oknyomozó cikkem. Egy éjszakán keresztül a román választási iroda honlapjára feltöltött jegyzőkönyvek egy részét néztem át, ez nagyjából 400 választási jegyzőkönyvet takar, miközben egy kockás jegyzetfüzetbe húztam vonalakat és jegyzeteltem.

A jegyzőkönyvekből kiderült, hogy az RMDSZ egyezséget kötött egy másik párttal, mert minden választókörzetben szert tett néhány szavazatra, és mindenhol volt szavazóbiztosa. Volt, ahol csak egy, másutt három-négy szavazatot is kaptak a szegények lakta telepektől, a kis falvakon át a nagyvárosokig mindenhol. Ezt a mintázatot vettem észre, mert ilyen véletlen nincs, a Kárpátokon túl nem élnek magyarok ilyen számban és ennyire egyenlő elosztásban. Ezeket a jegyzőkönyveket mindenki aláírja, ami alapján feltűnt, hogy román nevek szerepeltek az RMDSZ szavazóbiztosainál. Facebookon rájuk kerestem és kiderült, hogy az illetők a szociáldemokrata párt (PSD / Partidul Social Democrat) helyi csoportjának tagjai. Tehát az RMDSZ velük alkudott meg, ők adtak nekik pártkatonákat. Ezáltal szereztek negyvenezer szavazatot, amivel bejutottak az Európai Parlamentbe. Itthon ez a KESMA-t nem nagyon érdekelte, de Romániában nagyobb port kavart a dolog.

A másik márciusban robbant ki a kormányzati hirdetések és a svájci Stadler cég kapcsán. Két héten át közel száz munkaórát töltöttem azzal, hogy átnéztem 500 újság 35.000 oldalát a Szabó Ervin könyvtárban, miközben egy kockás füzetbe vonalakat húztam. Azt szerettem volna tudni, hogy a teljes 2020-as évben mennyi kormányzati hirdetés jelent meg a kormánypárti közéleti hetilapokban és mennyi a függetlenekben, de a piaci hirdetéseket is megszámoltam. Ezekből is kiderül, hogyan torzítja el a piacot a kormány és milyen egyenlőtlenül osztja el a közpénzből fizetett hirdetéseket.

A vizsgálat során egy szűk piacot néztünk, a közéleti hetilapok piacát. Ebben 2020-ban tíz szereplő volt: a KESMA részéről a Mandiner, a Szabad Föld és a Figyelő; valamint a szintén kormánypárti Magyar Demokrata. Független hetilapokat is megnéztünk, ilyen volt a 168 Óra, ami akkoriban lett kormánypárti, a Magyar Narancs, a Magyar Hang, a HVG, az Élet és Irodalom, valamint a Jelen. Ennek a tíz hetilapnak az összes oldalát láttam, és összeírtam belőlük a hirdetéseket. A kormány csak a négy neki kedves lapban hirdetett. Tényként állítható, hogy körülbelül 500 oldalnyi hirdetés volt abban a négy hetilapban, míg a függetlenekben nulla.

Van négy multicég, akiktől szintén csak kormánypári hetilapokban találtam hirdetést ezen időszakban, tehát a függetlenekben nem. Ilyen a francia PSA (a Peugeot és Citroën gyártója), a holland hátterű Spar, és az amerikai dohánygyártó, a Philip Morris is. A legtöbbet a svájci Stadlertől találtam, mely 39 hirdetést adott fel három kormánypárti hetilapban, és – tapasztalataim szerint – egyet sem a többiben.

A svájci Bernhard Odehnal tényfeltáró kollégát érdekelte a sztori, ezért ő egyenesen a központot kérdezte meg. Válaszukban elismerték a reklámok tényét, de azt állították, hogy csak álláshirdetéseket adott fel a cég. Én egyetlen álláshirdetést sem láttam, de pár vicceset igen: 2020 ugye a pandémia éve, a „maradj otthon, tarts távolságot!” szlogené. A Stadler hirdetések pedig úgy szóltak, hogy: „Nem most van az idő a közös utazásra”. Abban milyen logika van egy piaci cégnél, aki vonatokat gyárt, hogy akkor hirdet, amikor nem szabad vonatozni? Talán az, hogy a multinacionális cég így finanszírozza a kormánypropagandát.

Ezt a svájciak is érdekesnek találták, az ottani legnagyobb médiacsoport, a Tamedia újságírója megírta a cikket, ami négy nyomtatott lapban jelent meg három nyelven, illetve online is, és jó kis cirkusz van belőle. A svájci cégnek ciki, hogy a magyar leányvállalata ezt az illiberális rendszert támogatja.

Milyen nehézségekkel szembesül az oknyomozó munka során?

Mondok egy példát. A Bethlen Gábor Alapkezelő a határon túlra szánt kormányzati pénzeket szétosztó szervezet, budapesti központtal. Adtak összesen két órát, hogy megnézzek több ezer oldalnyi elszámolást. Ráadásul egy internet nélküli terembe tettek, míg az adatok a felhőben voltak. Biztosítottak egy laptopot, de eltelt legalább negyed óra, míg átmentünk egy másik terembe, ahol volt internet. Utána kiderült, hogy nem fényképezhetek, nem használhatom a telefonom, ami megkönnyítené a munkát, ezért mindent jegyzetelni kellett papírra, ceruzával. Ez azt is eredményezte, hogy nagyságrendekkel kevesebb anyagot lehetett megnézni, ráadásul eléggé kiszolgáltatottá tesz: ha egy számot elírok, már az mondják, hiteltelen az egész, hazudsz.

A legaljasabb dolog mégis az volt, hogy több száz tételes táblázatot csináltak úgy, hogy kinyomtatták, majd beszkennelték őket. A monitoron csak egy kép volt, nem lehetett keresni az adatbázisban, ráadásul kilencven fokkal elforgatták az egészet, tehát végig nyakatekert helyzetben néztem át  a sorokat.

A közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló törvény kimondja, hogy az adatot úgy kell rendelkezésre bocsájtani, ahogy kéred. De hiába kéred elektronikusan – az Átlátszóval ugyanezt csinálták tavaly, amikor több hónapig pereltek az állami társadalmi célú reklámok költségeivel kapcsolatosan. A végén beengedték őket a minisztériumba egy fehér papírral és egy ceruzával, ahol laptopon mutogatták a szerződéseket és csak jegyzetelhettek, nekik sem engedték a fényképezést. Holott ezt oda kellene adniuk elektronikusan, hogy nézegesd, ameddig akarod, meg ahogy akarod, hogy ténylegesen lehessen feldolgozni az adatokat, mert nem mindegy, hogy egy keresést indítasz, vagy aprólékosan elolvasol 3.000 oldalt ahhoz, hogy megtaláld, ami téged érdekel.

A tényfeltárás ma Magyarországon nem arról szól, mint Amerikában, vagy bárhol máshol, ahol vannak nagysebességű számítógépek, célszoftverek, amik végigmennek az adatokon, rendszerezik, szűrik, tisztítják azokat. Voltam ilyen konferencián, ahol elmondták és megmutatták, milyen eszközök vannak már, de ez nálunk nem feltétlenül működik, hiszen nincsenek szabadon hozzáférhető adatbázisok. A technológia rengeteget fejlődött, jó volna használni, de nem lehet, mert ezek az adatbázisok nem nyilvánosak. Ezért a kőkorszaki módszereket használjuk: könyvtárban, vagy irodában ülünk, miközben hárman ülnek velünk szemben és pofákat vágva nézik, amint középkori íródeákként kockás füzetbe jegyzetelhetünk. Ha egy számot elírsz, már hiteltelen vagy és hazug, mert nem 17 milliárd tűnt el, hanem csak 16,9 milliárd…

Zsarolták, fenyegették, vagy perelték már egy ügy kapcsán? Hogyan kezeli az ilyen helyzeteket?

Volt kolléga, akit pedofilnak neveztek.

Az egyik tényfeltáró anyagom miatt, ami arról szólt, hogy hogyan került Németh Sándorhoz, a Hit Gyülekezete vezető lelkészéhez az ATV, a Hit Gyülekezete összesen vagy nyolc pert indított a cikket közlő két orgánum ellen. Végül az összeset megnyertük ugyan, de ez nem tesz jót a munkának. Rengeteg idő elmegy a bíróságon, amikor tanúként behívnak, és közben milliók forognak kockán. Mindezek után, ha megnyered a pert, a bíró rendszerint alulbecsüli az ügyvédi költségeket, a különbözetet pedig a lapnak kell kifizetnie. Az erkölcsi siker megvan ugyan, de a rengeteg idő és energiaveszteség, a stressz és az idegeskedés hatalmas visszatartó erő.

Ráadásul közben elkezdődnek ellened a lejárató kampányok, csúnya dolgokat írnak rólad, például Soros-ügynöknek neveznek. Minden eszközzel azon lesznek, hogy elhiteltelenítsenek, felfújják minden kis ügyedet, és előássák a régieket. Ha pedig mindez még nem volna elég, a rokonok, akik nem tudják mi van a háttérben, egy családi ebédnél ártatlanul megkérdezik: „miért árultad el a hazát? Mennyit fizet neked Soros azért, hogy ezt csinálod?”

Aki erre adja a fejét, legyen felkészülve arra, hogy minden eszközzel megpróbálják hitelteleníteni: lehallgatják, megnézik a magánéletét, fölfújják minden apró ügyét. Ez a szakma ezzel jár.

Melyik volt a legnagyobb hatású cikke és annak milyen következménye volt? 

Az írásaim, oknyomozásaim érdekes módon külföldön váltottak ki nagy visszhangot. A román média keresett az RMDSZ ügy kapcsán különböző műsorokból hetekig. A svájci Stadler ügy is komoly hullámokat vet. Az Európai Parlamentben is sok szó esik arról, mi az eredménye a kormányzat beavatkozásának a sajtópiacon. A magyar kormány mindig azt mondja, hogy nincs itt semmi látnivaló, a törvényeket betartják. A közpénzt egy pályázaton megnyerte egy médiaügynökség, és a saját kedve szerint dönt. A végeredmény a fontos, és nem a folyamat: feketén-fehéren bizonyítani tudjuk, hogy ott az 500 oldalnyi hirdetés a kormányközeli hetilapokban, és nulla a kormánytól független hetilapokban. A költségeket viszont nem a kormánypárti szavazók, hanem a teljes nemzet állta, közpénzből.

Ráadásul mindezt a pandémia évében, ami minden állampolgár életét veszélyeztette, és az volt a szlogen, hogy „Minden élet számít”. A független olvasók élete annyira nem számított, nekik nem kellett kezet mosni, távolságot tartani, később oltást felvenni. A társadalmi célú reklám a társadalom egyik részének szólt, a másik részét meg kihagyták, miközben a hat független újság példányszáma nagyobb volt, mint a négy kormánypártié.

Hogyan éli meg, ha nem történik változás egy ügyben? 

Elég gyakran előfordul, hogy több heti, hónapi munka eredménye megy a kukába. Rengeteg időt, energiát és akár pénzt áldoz rá az újságíró (mert például a telekkönyvi adatok pénzbe kerülnek), de a végén nem vagy biztos benne, hogy a bíróságon is megáll száz százalékig az, amit feltártál, így inkább nem jelenik meg a cikk, mert ha elveszíted a kártérítési pert, annak milliós költségei lehetnek.

A publikált anyagok esetében is (sajnos) a legtöbbször nincs társadalmi szinten mérhető hatása a cikkeknek. Megírjuk, hogy ellopta az uniós pénzek jelentős részét, mégis újraválasztják. Van olyan is, amikor feltárunk valamit, de az érintett személynek annyi rá az összes reakciója, hogy „na és?”, majd folytatja tovább a tevékenységét, mintha mi se történt volna. Nem jó érzés, de legalább a lelkiismeretem tiszta, mert ami rajtam múlik, megtettem.

Konkrét példa: az egyik segélyszervezet vezetőjéről megírtam, hogy a vezetője 3/3-as ügynök volt, aki lelkészként a paptársairól jelentett. Az Állambiztonsági Szolgálat levéltárából sok hetes munkával raktam össze a történetet. Az érintett lemondott, volt pár kemény napja – tévéstábok kergették és kérdezgették, hogy tényleg besúgó volt-e. Aztán elült a vihar, pár hét vagy hónap után visszaválasztották, ma is ő vezeti a szervezetet.

Az újságíró csak annyit tehet, hogy nyilvánosságra hozza a tényeket. Hogy van-e következménye vagy nincs, az már nem a mi kompetenciánk.

További hírek érhetők el a Media1.hu oldalon. Megtalálhat minket Facebookon is. Iratkozzon fel napi hírlevelünkre is, hogy ne maradjon le a legújabb tartalmakról!