„Ha a menőség hajszolása fontos neked, akkor idióta vagy!" – emlékezés Kurt Cobainre

Kilenc éves voltam, amikor Cobain haláláról értesültem.

Akkoriban csak annyit tudtam róla, hogy az MTV gyakran játszotta a Nirvana „Smells Like Teen Spirit” című számát és a szomszédaim hálószobájának falára ragasztott „Nevermind” poszteren egy úszkáló meztelen csecsemő és egy egydolláros bankjegy volt látható.

Mindig is felnéztem a szomszédaimra, a nálam három, illetve öt évvel idősebb testvérekre. Az említett korkülönbségek számomra akkor hatalmasnak tűntek, nekem ők voltak a „menők. Mindkét testvér gyakran vett a szárnyai alá: elvittek szórakozni, segítettek kiválasztani, mit vegyek fel az iskolai diszkókra, megtanítottak, hogyan kell a cigarettafüstöt belélegezni, és megismertettek olyan zenekarokkal és zenei műfajokkal, amelyeket nálunk otthon nem hallgattunk.

Az idősebb testvér volt az, akinek ideális tinédzser fiúbarlangja volt, egy olyan szoba, amelyet soha nem fogok elfelejteni. A polcokon számtalan CD, kazetta és 18-as korhatárú VHS-kazetta állt, amelyek megnézéséhez még nem voltam elég idős. Az indie-punk hitelesség paradicsomának tűnt, tele furcsa, egymást részben fedő koncertplakáttal, hiányos ruhás rockcsibékkel… és Kurt Cobain képeivel.

Az idősebb testvér sírva fakadt Cobain halálhírére, amit én kiskamaszként nem igazán értettem, csak döbbenten néztem, ahogy sír, és nem tudtam, mit tegyek. Végül mindhárman a szobában maradtunk, meghallgattuk a teljes „Nevermind” CD-t, majd kazettán az „In Utero”-t is.

Visszatekintve, valószínűleg ez volt a legjobb módja annak, hogy tisztelegjünk Kurt emléke előtt.

Később aztán már fel tudtam mérni, hogy mit jelentett oly sokaknak a halála, és fel tudtam fogni annak körülményeit is – egy kilencéves gyerek a drogfüggőségről vagy a depresszióról még nyilván nem sokat tudott.

Kezdtem megérteni, hogy a seattle-i rádióállomások miért nyilvánították Kurt halálát a zene halálának napjává, és lassan megértettem, hogy a Nirvana második albuma, a „Nevermind” milyen hatással volt a 80-as évekből és a korszak állandó kulturális showműsoraiból, a reaganista kapitalizmusból és az amerikai kivételesség agymosásából kilépő amerikai generációra.

Megpróbáltam értelmet adni a rajongásnak – egy konkrét kép egy nőről, aki a K-U-R-T betűket tetováltatta a karjára, bevésődött az agyamba. Kezdtem értékelni a rajongói virrasztásokról készült képek érzelmi súlyát, és ráébredtem, hogy minden korábbi generációnak megvannak a hasonló emlékei – például John Lennon vagy Elvis Presley halálával kapcsolatban.

Évekkel később, amikor Berlinben éltem, én is részt vettem egy hasonló virrasztáson, ezúttal David Bowie halála miatt – ami előhozta a Kurtéhoz kapcsolatos emlékeket.

Később sokszor meghallgattam a Nirvana-lemezeket – különösen az „MTV Unplugged in New York” című élő albumot szerettem meg. Kurt naplójából is olvastam részleteket, elidőzve a kézzel írt búcsúlevelén, amelyet újra és újra alaposan szemügyre vettem. Eljött az idő, amikor sorról sorra elemeztem, hátha olyan nyomra bukkanok, amely segít jobban megérteni a történteket. Mint sokan mások, én is elgondolkodtam azon, hogy vajon az utolsó sorokat Courtney Love – akiről azt beszélték, hogy megölette a férjét – utólag tette-e hozzá a búcsúlevélhez.

Nem mintha valaha is sok hitelt adtam volna a Kurt halálát övező összeesküvés-elméleteknek, de nagyra értékeltem Nick Broomfield Kurt And Courtney című dokumentumfilmjét, amely Kurt korai halálát és azt a sötét vádat boncolgatta, hogy Love szerepet játszhatott a halálában.

A Kurt öngyilkosságát övező összeesküvéselméletek számomra csak a fájdalom és a gyász kifejeződései voltak, rengetegen próbálták megérteni, hogy egy ilyen tehetséges, de meggyötört fiatalember hogyan vethetett így véget az életének.

Az emberek hajlamosak kirohanásokra ahelyett, hogy elfogadnák a felfoghatatlant. Cobain halála sokkoló volt, de egyben ikonná is tette őt, beforrasztotta a popkultúra történetébe, és öröksége évtizedekkel tovább tart, mint a karrierje.

Minek az ikonja?

Egy zenei ikon, aki az indie rockot a mainstreambe emelte, és akinek szövegei rezonáltak azokkal, akik úgy érezték, hogy látják és hallják az ő szorongását.

Egy akarva-akaratlan divatikon, aki számtalan lázadó, grunge öltözéket inspirált, amelyek ma újra visszatérnek – és aki döntő hatással volt arra, hogy már egészen fiatalon értékelni tudjam egy jó kardigán fontosságát.

Mindenekelőtt egy felforgató generációs ikon, mivel az X generáció 1994-ben elvesztette a hercegét.

Ez a különleges aspektus lenyűgözött.a maga ellentmondásosságában

Láttam olyan interjúkat, amelyekben Kurt lenézően elhárította magától a „generáció hangja” címet, és az általános mediatizációt szidta, és azt mondta, hogy nehezen tudja összeegyeztetni a Nirvana sikerét az underground gyökereivel. Valószínűtlen poszterfiúvá vált, egy visszahúzódó figurává, aki neheztelt azokra, akik azt állították magukról, hogy Nirvana-rajongók, de félreértelmezték az általa képviselt társadalmi és politikai nézeteket.

Ez megmutatkozott a nem hivalkodó társadalmi aktivizmusában is, amit továbbra is szerettem Kurtben, és ami számomra talán az ő és a Nirvana legmaradandóbb öröksége.

Példaként említhetem a szexizmus, a rasszizmus és a szexuális zaklatás elleni szókimondó ellenállását, valamint a queer közösség támogatását.

Az 1992-es „Incesticide’ című lemezének dalbetétfüzetében ezt írta: „Ha bármelyikőtök bármilyen módon gyűlöli a homoszexuálisokat, a más színű embereket vagy a nőket, tegyetek meg nekünk egy szívességet: hagyjatok minket a picsába békén, ne gyertek el a koncertjeinkre, és ne vegyétek meg a lemezeinket!”.

Nem is lehetne ennél világosabb.

Ez a társadalmi aktivizmus gyakran elsikkad vagy félreérthető a zenekar néhány dalában. Például a vitákat kiváltó „Rape Me’ egy nemi erőszak ellenes dal, a „Been A Son’-ban pedig Kurt a nőkkel szembeni előítéletekre reflektált. Még egy klip is felbukkant az interneten, amelyben Kurt megállt a koncert közepén, hogy leszóljon a közönség egy tagjának, amiért az megtapogatott egy másikat.

Kurt és a zenekar a homofóbiáról is nyíltan beszélt, amiről egyesek joggal mondhatják, hogy megelőzték korukat.

Nyilvánosan büszke volt arra, hogy a Nirvana játszott egy melegjogi jótékonysági koncerten, amelyet egy 1992-es intézkedés ellen tartottak, amely arra utasította volna az oregoni iskolákat, hogy azt tanítsák, hogy a homoszexualitás „abnormális, helytelen, természetellenes és perverz”.

Ez ma már talán nem tűnik soknak, de abban az időben kevés rockzenekar, merte felemelni a szavát úgy, ahogy a Nirvana, anélkül, hogy félt volna a rajongók elidegenedésétől, vagy attól, hogy a feminizmus hangos és büszke képviselete káros lesz a rockimázsára. A Nirvana támogatta az undergroundabb Riot Grrrl-számokat, amelyeket a mainstream nem ismert el, és Kurt még azt is mondta, hogy bárcsak meleg lenne, csak azért, hogy felbosszantsa a homofóbokat. Gyakran az öltözékével is kifejezte tiltakozását a homofóbia és a szexizmus ellen.

„A ruha viselése azt mutatja, hogy olyan nőies tudok lenni, amilyen csak akarok” – mondta az LA Timesnak a rockzenében uralkodó macsókra célozva, akiket utált, és gyakran szatirizált.

„Heteroszexuális vagyok… nagy ügy. De ha homoszexuális lennék, az sem számítana” – mondta máskor, és azt is bevallotta, hogy egy falra „God is gay” (a sor később a Nirvana „Stay Away’ című dalában is felbukkant) feliratot fújt Aberdeenben, a szülővárosában.

Azt is többször kijelentette, hogy nincs ideje – az idősebb generációk szemében az X-generációt jellemző – az apatikus viselkedés semmilyen formájára.

„Undorodom a saját és a generációm apátiájától. Undorodom attól, hogy mennyire gerinctelenek, letargikusak és bűnösök vagyunk, hogy nem állunk ki a rasszizmus, a szexizmus és az összes többi „izmus” ellen, amiről az ellenkultúra évek óta nyafog, miközben ugyanazt a hozzáállást érvényesítik minden este a tévében és a magazinokban” – mondta.

Azért emeltem ki ezt az idézetet, mert megerősített abban a meggyőződésemben, hogy az apátia a haladás legnagyobb ellensége, és mert megmutatja, hogy bár lehet, hogy Kurt egy olyan generáció hangja volt, amelynek nem akart a hangja lenni, de egész biztosan együttérző és ékesszóló megfigyelője volt a kornak, amelyben élt. És mint kiderült, a mostani kornak is, mivel tudtán kívül előre látta a modern hozzáállást, és olyan társadalmi párbeszédeket indított el, amelyek ma is zajlanak.

30 évvel a halála után, az archív interjúkban ma is fellelhető állásfoglalásai például a nemi sztereotípiákról és a nemek szerinti öltözködésről, teljesen modernnek hangzanak!

Nem arról van szó, hogy Kurt Cobaint piedesztálra akarom emelni a halála 30. évfordulóján. Ő sem volt hiba nélküli, mint ahogy a maga egyedi módján senki sem az. Nem támogatom néhány életmódbeli döntését, nem ítélkezem arról, hogy véget vetett az életének, és nem hallgatom el, hogy a mentális egészsége, hogyan romlott le az évek során.

Csak arra kívánok emlékezni, mit jelent számomra a rocker; aki ragaszkodott a tisztességéhez, gúnyt űzött a trendekből és megkérdőjelezte a nyomasztó konszenzust arról, hogy egy embernek milyennek kell lennie.

Bizonyos alapvető dolgokat hangoztatott, amelyeket szeretném, ha az unokaöcsém generációja is magáévá tenne: értsd meg az idők szavát anélkül, hogy a mainstreamhez igazodnál; engedd meg magadnak, hogy sebezhető legyél és figyelj másokra; viselj azt, amit akarsz, amíg boldoggá tesz; és mindenekelőtt légy a saját feltételeid szerint autentikus önmagad.

Senkinek sem sikerülnek ezek mindig, de a tanácsok megerősítenek.

„Ha a menőség hajszolása fontos neked, akkor idióta vagy!” – mondta Kurt egy 1991-es interjúban.

Tompa szavak, de felszabadítóak, hiszen tinédzsernek lenni nehéz – de annak idején számomra könnyebbé vált az idézeteit olvasva. Köszönöm ezt Kurtnek. És köszönöm a szomszédaimnak is, hogy megismertettek egy olyan művésszel, aki inspirálta a generációját, aki még mindig szól a mostani generációhoz, és aki remélhetőleg a jövő generációjához is szólni fog.

Ha majd elég idős lesz – talán kilenc éves, mint én voltam –, remélem, megismertethetem az unokaöcsémet a Nirvanával. Még a „Nevermind” poszteremet is neki ajándékozom abban a reményben, hogy ő is értékelni fogja Kurt és a Nirvana kitörölhetetlen nyomát a zenében és a társadalomban, illetve, hogy az ő generációjának könnyebb dolga lesz. Elnézést, ha nem.

Kurt Cobain – 1967. február 20. – 1994. április 5.