Úgy lett világhírű, hogy egész Amerikát átverte

Egy ellopott könyvkezdemény sztorijáról regényt írni már csak azért is ironikus, mert számos olyan kötet és film látott már napvilágot, amely ezt a témát dolgozza fel. R. F. Kuang tehát azzal, hogy megírta a Sárgát, tulajdonképpen önmagát leplezte le. Már ha nem ez volt a célja egy olyan regénnyel, amelyről eldönthetetlen, hogy fikció vagy valóság; hogy a plágiumról szóló könyvének ötletét ő maga is plagizálta-e.

A megtévesztő felvezetés után bogozzuk ki a szálakat: a szóban forgó könyv címe Sárga (Yellowface), szerzője pedig a huszonhét éves, mégis roppant sikeres kínai írónő, R. F. Kuang. Származása ebben az esetben kiemelendő, hiszen az egész történet a kínai–amerikai lét, valamint a (fordított) rasszizmus körül forog, sőt tulajdonképpen ez adja minden szál mozgatórugóját.

A regény egy sikertelen amerikai szerzőnő szélmalomharcát mutatja be.

A főhős, az első regényével igencsak leszereplő June Hayward féltékeny kínai–amerikai ismerősére, az irodalmi életben sziporkázó Athena Liura. Miután egy tragédia következtében June kezébe kerülnek Athena kéziratai, a lány bátor, mégis őrült tettre vetemedik: ellopja és felhasználja a tehetséges Athena kéziratait, amelyből aztán a toplisták élére kerülő könyvet alkot.

Mindennek csimborasszója, hogy June fehér nőként alkotja meg az ázsiaiak életéről szóló, és elsősorban az ázsiai közösséghez címzett regényt, ami az eltörlés kultúrájának hazájában, az Amerikai Egyesült Államokban valódi tömeghisztériát vált ki az irodalom kedvelői körében.

Nem elég, hogy a könyvet a megtévesztő Juniper Song néven adja ki, de promóciós anyagában is ázsiai(bb)nak tetteti magát, ezért az olvasóknak még csak az sem szúr szemet, hogy valójában egy olyan nő szavait olvassák, aki vajmi keveset tud a kínai kultúráról, a kínai–amerikaiak életéről és az emigráns lét nehézségeiről – vagy éppen előnyeiről; mert ez a történet kétségkívül az utóbbi jelenségre világít rá.

Valóság vagy fikció?

Több oldalról is megközelíthetjük a Sárga elemzését: kérdés, először honnan érdemes vizsgálni. Kicsit érdemes bepillantani a szerző élettörténetébe, hogy tisztább képet alkothassunk a könyvről. A szatíraként fémjelzett alkotás rengeteg áthallást mutat a valósággal: csomó olyan mű született már, amely a plágium tényét mutatja be. Kuang maga is beszámolt már a könyvkiadás kevésbé csillogó oldaláról, sőt köztudott, előszeretettel teszi bele saját magát a regényeibe. Ez megdobja az érzelmi töltetet, ugyanakkor nehéz a karakterekre önálló entitásként gondolni.

Jegyezzük meg, hogy a kötet főhőse fehér, a szerző pedig nem.

Ahelyett, hogy a kiadók körében terjedő rasszizmus kérdését tárgyalná, a kötet hamar átmegy amolyan „közösségimédia-háborúba”, Twitter-diskurzusba és a Goodreadsen (vagy egyéb olvasói platformokon) zajló nyilvános, ugyanakkor anonim gyalázásba.

Az is kérdés, hogy ezek a kommentárok fiktívek-e, vagy valóban olyan támadások, amelyeket egykor a szerző is megkapott… A Meta-történet teljesen olyan, mintha élőben követnénk végig egy online eltörlési háborút; egyáltalán nem érezzük azt, hogy az év egyik legjobban várt regényét olvasnánk.

Kihagyott lehetőségek

Az erősen, velősen, központilag megfogalmazott társadalomkritika teljesen elmarad, inkább célozgatások és félkész ötletek sora olvasható. Ha Kuang célja az volt, hogy kiteregesse a kiadóipar szennyesét, ez nem igazán jött össze neki: sokkal több időt fecsérelt az őrültnek tűnő, irritáló és legkevésbé sem szimpatikus karakterek közti értelmetlen civakodás és narcisztikus önámítás megjelenítésébe, mint a fontosabb témák korrekt kibogozásába.

Szépen kirajzolódik, hogy ebben a történetben a szereplők a fehérekkel szemben is hihetetlen rasszisták, vagyis a narratívában a fordított rasszizmus problémája is megjelenik. Vagyis Kuang éppen azt csinálta, amit a saját könyvének történetében kritizál. Elítél. Megvet. Sajnos ez a szál sincs megfelelően kibogozva. Nem kap külön említést az, hogy mekkora probléma a fordított rasszizmus (is).

Azzal, hogy összemosódik a fikció és a valóság, a narrátor és a szerző hangja, Kuang mintha a szánkba adná, mit gondoljunk a dolgokról. A humoros hangvétel gyakran erőltetett szapulásba csap át, ráadásul a szerethetetlen karakterek vergődésére a történet haladtával egyre kevésbé vagyunk kíváncsiak – pont azért, mert idegesítőek, habitusuk és tetteik idővel csupán zavaró picsogássá és fejfájássá válnak.

Tovább nehezíti az élvezhetőséget a rengeteg mellékszereplő, akik mintha mindenhonnan előbukkannának. Némelyiküknek semmi szerepe nincs, csupán a lyukakat igyekeznek betölteni – sikertelenül.

A történet egyébként olvastatja önmagát, nincs ezen mit vitatni.

A könyv gyorsan olvasható, folyton történik benne egy (kisebb-nagyobb) csavar. Amikor azt hinnénk, hogy a szereplők a korábbinál nagyobb őrültséget már nem csinálhatnak, megint valami marhasággal rukkolnak elő. Annak ellenére, hogy a kötetben nincs óriási plot twist, néha igen meglepő jelenetek bontakoznak ki.

Már a kötet elején érezni lehet, hogy ebben a történetben senki nem nyerhet, hiszen a kapzsiság, az önzőség és a hataloméhség senkit nem kerül ki, legyen az illető férfi, nő, ázsiai vagy amerikai. A könyv csúcspontja és központi mondandója, hogy ebben az iparban bizony nincsenek győztesek, mindenki a saját származásának és történetének rabja, ezeket a bélyegeket viseli. Az ember csak akkor jut a csúcsra, ha behódol, és azt írja, amire a sorsa kényszeríti.

A regény magyar verziója a Magnólia Kiadó gondozásában jelent meg novemberben.

(Borítókép: R. F. Kuang írónő 2023. október 24-én. Fotó: Mike Coppola / Getty Images)